Nálunk Kurtág György is otthonra talált – Gőz László a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Harsonák, kották, lemezek, fotók, a sarokban meg egy oldtimer Vespa – az élet esszenciája egy apró irodában?
Valami olyasmi. Azt szoktam mondani, hogy azért van itt koncepcióba rendezve minden, hogy ha már nem leszek, akkor ne kelljen senkinek törni a fejét, hova rakják a dolgaimat. Ez az egyetlen „rendetlen” szoba a házban, aminek – legalábbis számomra – átlátható rendje van. Az elnyűtt harsonáim, a Ligeti-, Eötvös- és Kurtág-kották vagy a nagyapám fotója a falon nem csak szimpla tárgyak, jelképei mindannak, ami évtizedek óta körülvesz fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Utóbbi például arra emlékeztet, hogy ugyan Budapesten születtem, a nagyszüleim révén félig-meddig vidéki gyerek vagyok; a szívósságot, az energiát, a vállalkozókedvet onnan, tőlük hozom.

És a régi Vespa? Rápattan néha?
Nem, bár működőképes, viszont ha összetörném, alkatrészt már nemigen tudnék szerezni hozzá. Fontos szimbólum ez is, a barátaimtól és a családomtól kaptam a hatvanadik születésnapomra. Idén szeptemberben hetven leszek, pont egyidősek vagyunk.

Ennek a hét évtizednek a sorvezetője pedig szinte a kezdetektől a zene; ezt is családi örökségként hozta magával?
Az apai felmenőim között akadtak zenészek, de nem ez volt a meghatározó.